A történet főhőse egy kiöregedett, valaha szebb napokat látott színész. Színházi premierre készül egy nyilvánvalóan nem trendi darabbal. Gondja van a színészeivel, pénzügyekkel, családjával, de leginkább önmagával. Egykori népszerűségét a Birdman képregényfigura eljátszásával szerezte, amitől képtelen megszabadulni, mindenhova elkíséri, szó szerint..... ( a képregény filmek erős, vicces, ugyanakkor remek kritikájának nagyon-nagyon örültem, jó volna már megállítani ezt a dömpinget...) Ahogy haladunk a színház útvesztőin, keskeny folyosókon, lépcsőkön ezzel a mindent átható zenével, hihetetlen ritmusban, össze-összetalálkozva a szereplőkkel, mi is részeseivé válunk az egésznek.... Sokféle értékrend, jellem feszül egymásnak, teljesen mindegy, hogy a darabot próbálják, vagy a "valóságban" vannak... Annyi minden van még benne, amire csak egyetlen mondat, egy gesztus, egy vicces jelenet utal, mégis megmarad... Színház az egész világ!
birdman- avagy a mellőzés meglepő ereje
rendező, forgatókönyv: Alejandro Gonzalez Innaritu - Bábel, 21 gramm,
Biutiful - bátor, egészen különleges alkotások, úgy ahogy ez is!!!
operatőr: Emmanuel Lubezki - egészen különleges,olyan mint egy színházi előadás lenne, nyers és vágatlan....
zene: Antonio Sanchez - néha már-már idegesítő, de mégis jó....
szereplők: Michael Keaton - mintha csak rászabták volna a szerepet, nagy jelentőséggel bír a sok jellembeli hasonlóság. Fiatalon nem kedveltem túzottan, és batman rajongó sem vagyok, de van
egy édes jelenete, ami mindig beugrik , ha szóba kerül, és van egy-két tényleg nem túl jó film, amikben ő azért nem rossz... Edward Norton - szintén nem véletlen választás szerintem, egyetlen középszerű, vagy "mellőzött filmben sem szerepel?! remek itt is , mint mindig... Emma Stone - meglepően jó... Naomi Watts, Andrea Riseborough, Amy Ryen - a hölgyek hozzák a formájukat... Zach Galifianakis még ő sem volt túl sok, pedig általában nekem az....
hasonló: a fekete hattyúhoz hasonlítják a hozzáértők, szerintem azért az jóval keményebb és behatároltabb is, nekem a kis-nagy világ jutott eszembe Philip Seymour hoffmannal, bár az sem ér a nyomába..
kedvenc rész: Riggan monológjai, már ha monológnak lehet nevezni, beszélgetése a lányával, és a feleségével, és a vita a fiatal Mike-al...
ajánlás: Egy igazán jó mese mindenkit megérint, nem kell, hogy tudjuk ki a rendező, vagy ismerjük a körülményeket. Egy olyan emberrel néztem meg, akinek fogalma sincs a színházról, a filmben említett művészek, színészek nevei sem mondanak neki semmit, sőt, ha már itt tartunk a filmben szereplőket sem ismerte. Tetszett neki....
Meglepően édes ez a film. Nem voltak nagy elvárásaim ugyan, de abban biztos voltam, hogy ez a srác elbűvöl majd,( mert még a szörnyű, infantilis amerikakapitány jelmezében is remekül néz ki..) hogy kellemesen és nagyon gyorsan elröppen ez a majdnem kilencven perc arra nem készültem. És igen, a film első pár percében tényleg csak a varázslatos szemekre, arra a bizonyos mosolyra figyeltem, aztán egyszer csak azt is meghallottam amit mond. Értelmes gondolatokra, vicces igazságokra épül a beszélgetés, nem üres fecsegés, egy hétköznapi fiú és lány fejtegeti az élet apró, de annál fontosabb kérdéseit és nyitják fel egymás szemét... A film tulajdonképpen ennyi, és nem is akar több lenni, nincs túllihegve, mármint nincs tragédia, elvált szülő, árva gyerek, legjobb barát/barátnő, kever-kavar... Csak ők ketten..és mi...
