Gloria Grahame amerikai filmcsillag volt a negyvenes évektől egészen a hetvenes évek végéig szerepelt, bár népszerűsége a kor és kora előrehaladtával egyre csökkent, ahogy az lenni szokott a hollywoodi vezetés a fiatal szépségeket részesíti előnyben... Ez a film pedig az utolsó éveiről és fiatal szerelméről szól. A színésznőt Anette Benning játssza, szenzációsan, partnerét pedig az édes Jamie Bell, meg kell mondanom, hogy nélkülük fabatkát sem érne az egész, ők ketten viszont olyan élményt kínálnak, amit mégis érdemes megnézni, meghallgatni. A zene , ami végig kíséri a filmet igazi csemege...
Semmit nem tudtam erről a filmről, véletlenül néztem bele. Először azt hittem egy dokumentumfilmre bukkantam, aztán pár perc után világossá vált, hogy ez egy játékfilm. Egy szlovén szállodában gyűlik össze a társaság, nyolc férfi, a közös pont, hogy mindenki részese volt a délszláv háborúnak. Ez a téma, akár egy csoportterápiás összejövetel... A cél ez is, kibeszélni végre a háború okozta traumákat és elfogadni egymást. A szereplők sokszínűsége nem erőltetett, van itt szerb, horvát, szlovén, muszlim, katolikus, tolószékes... A beszélgetések/beszéltetések nem mennek könnyen, nehezen nyílnak meg egymás előtt és sokszor vitába, ivászatba, brutalitásba fullad a próbálkozás... Néha nagyon nehéz kivárni egy-egy szereplő történetét, de azt hiszem érdemes, nem sok filmet láttam ebben a témában, ami ennyire hiteles... 
Rosa prostituált, anyjával él együtt, aki szintén ezt a mesterséget űzte egykor. Nem sok öröme van az életben, de aztán mégis felcsillan egy aprócska remény, egy orosz kislány képében... A kilátástalan környezet és hétköznapi mocsokságok mellett ez a gyerek feloldja a feszültségeket, olyan érzéseket ébreszt, amit nem tud csak úgy félresöpörni. tisztességesen szeretné megoldani a helyzetet, de nincs könnyű helyzetben. Aztán a körülmények döntenek helyette... Van ennek a tragikus történetnek egyfajta kedves bája, amit az esendő szereplők még szerethetőbbé tesznek...
Nem kifejezetten keresem a meleg filmeket, de ez az előzetes valamiért megfogott. Talán a nyolcvanas évekbeli gondolkodásmód, amikor még egy fiút fiúnak egy lányt pedig lánynak neveltek a (nem azonos nemű) szülei, vagy a szereplőgárda nagyszerűsége, vagy csak a csodaszép Itália... Egy fiatal amerikai fiú, Olaszországban, egy ódon villában tölti a nyarakat a családjával. Elio fürdőzik, olvasgat, ráérősen álmodozik, esténként szórakozni jár a helyi fiatalokkal... Apja művészettörténész, minden évben meghívja egy arra érdemes tanítványát. Az idén is megérkezik a kiszemelt Oliver, aki gyönyörű, okos és látszólag tudomást sem vesz Elioról, ami persze bosszantja a fiút.... Aztán szép lassan mégis megtalálják a közös hangot. A fiúk szerelme szenvedélyes ugyan, de cseppet sem ízléstelen, ágyjelenet helyett beszélgetnek, táncolnak, úsznak, bicikliznek és ez így jó....
Tallulah egy fiatal lány, aki a maga módján akarja élni az életét. Egy lakókocsi az össz vagyona, amiben él, csavarog a világban. Csakhogy van egy barátja Nico, aki szembesíti azzal, hogy ennek a szabadságnak is vannak határai. Nem jutnak közös nevezőre, így a fiú továbbáll... Úgy tűnik ez sem zavarja különösebben hősnőnket, de mégis New York felé veszi az irányt Nicót keresve. Betéved egy szállodába némi ételt-italt guberálni és közben találkozik egy szállóvendéggel, Carolynnel, aki éppen félrelépni készül, magának bizonyítandó mennyire dögös még mindig szülés után, a hölgy részeg és tökhülye... innen hozza el a babát Tallulah és keresi meg Nicó anyját Margot-ot, a harmadik inkompetens nőt, azzal hogy a gyerek az övé és Nicóé. Margot, aki a boldog házasságról írt nagy sikerű könyveket, a fiával nem beszél, most válik éppen, nem is akármiért... és egy csődtömegnek érzi magát. A film érdekes és még izgalmas is lehetne. A három nő viszonyulása az anyaság zsigeri érzéséhez más és más, de a lényeg ugyanaz... A mondanivaló ellenére ezek a karakterek olyanok mintha most cseppentek volna saját életükbe, kiforratlannak, éretlennek találtam őket, Tallulahban még csak fellelhető némi következetesség, de Carolyn egyébként sem túl vonzó személyiségét nehezen fogadtam, Margot jelleme pedig egyszerűen hiteltelen...
A nyolcvanas évekbe cseppenünk, Boliviába, ahova nagy csoportokban utaznak az új élményekről, felfedezésről álmodozó fiatalok. Ahogy megismerjük szereplők múltját, világossá válik nem csak a kalandvágy, ami hajtja őket, sokkal inkább a felnőtté válás nemes fájdalma... Ez a három kedves srác, akik itt ismerkednek össze és minden apróságon elcsodálkoznak, mosolyogva nyugtázzák ezt az életformát, egy nap ajánlatot kapnak egy vadidegen, magabiztos férfitől, hogy olyan helyekre viszi őket, ahol még a madár sem járt... Az ismeretlen utáni vágyakozás legyőzi a kétségeket és nekiindulnak... A túra pedig napról napra durvább lesz. A fizikai fáradság vitákat szül, a kialvatlanság ellenségessé teszi őket, az éhség önzővé és gyanakvóvá... A vezetőjük pedig nem kíméli őket, olyan mintha egy kísérletet végezne... A tét a túlélés...![Good Time [DVD]](https://images-na.ssl-images-amazon.com/images/I/81dsuKwXdtL._SY550_.jpg)
Egy mentálisan sérült fiatalember beszélget a pszichológusával, így kezdődik a film, ebből pedig rögtön világos, hogy nem lesz ez egy sétagalopp. A következő lépés egy bankrablás, amit ez a fiú és testvére hajtanak végre. Nem sikerül túl jól! Elkapják, börtönbe viszik. A testvér pedig mindent megpróbál, hogy kihozza onnan... Ez a hajsza és rohanás, furcsa neonfényű, villogó légkör a zene vibrálása csak fokozzák a hangulatot... Connie pedig csak fut, telefonál, agyal, hogy tudná megoldani a helyzetet, nem egy szuperhős, vagy mindenre elszánt gengszter, csak a testvérét szeretné maga mellett tudni... A határozottan rossz döntések, váratlan találkozások, megmagyarázhatatlan beszélgetések követik egymást. A valóság és szürreális váltakozása hol véresen komoly, hol viccesen esendő... Aztán a kör bezárul...
Minden év elején megfogadom, hogy nem fogom megnézni az Oscart! És megint megnéztem. Van mentségem! Martin McDonagh rendezett 2017-ben (végre megint) egy szenzációs filmet, amiben a főszereplő nem más mint Frances McDormand!!! Úgy gondolom ez tényleg az év egyik legjobb filmje volt! A másik pedig nem a második! a legsötétebb óra című remek, Gary Oldmannel a főszerepben öröm ez a mozi! A szólíts a neveden is nagyon tetszett, bár sokan komolytalannak, szertelennek tartják, ami szerintem pont a film erőssége, ez a fajta játékosság, tartózkodó szemérmesség ma már eltűnőben van ( nem csak a filmekben). A legjobb film a víz érintése lett, ami egy kedves, tanulságos mese, nem több... Bár Sally Hawkins itt is tündéri, nekem a szintén 2017-es Maudie-ban sokkal jobban tetszett... Másik kedvenc színésznőm debütált rendezőként egy szerethető történettel, Lady Bird címmel, hogy őszinte legyek nem tudom mit keresett a legjobbak között, bár a legnagyobb ellenérzést a Tűnj el című horror jelölése és díja! váltotta ki bennem, fogalmam sincs mit láttak bele!? Felbukkantak még filmek, mint a fantomszál, amit talán Daniel Day Lewis kapuzárási sirámai miatt mellőzhettek, Spielberg új filmje a pentagon titkai, amit én a magam részéről messziről elkerültem, Mudbound, amiben a zene volt a legjobb, az én Tonya című életrajzi film, ami meglepően jól sikerült, Dunkirk, Nolan grandiózus filmje, amihez nem sikerült közel kerülnöm... És persze az idegen nyelvű kategóriában jelölt magyar film, a testről és lélekről ami végül nem nyert, de mi tudjuk, hogy egy rendkívüli alkotás.... Ez lenne a lényeges és az érdekes, csakhogy az Oscar mindig több a filmeknél, hol a melegek elfogadását, hol a feketék jogait, hol a politikai vezetés korruptságát, hol a környezetszennyezés visszaszorítását, hol a harmadik világbeli gyermekek segélyezését tartják fontosnak... Az idei fő motívum a szexuális zaklatások volt. Azt gondolom nem igazán sikerült rendet tenni a fejekben, sőt. Nem tartottam okos és következetes dolognak, hogy megerőszakolt lányokat és a csodaszép, ambiciózus színésznőket egy kategóriába sorolták. Nagy, óriási különbség van az erőszak és a szexuális zaklatás között... Azt gondolom, hogy a család (hiánya), a társadalom hibás üzeneteket, viselkedésmintákat ad a gyerekeknek. Meg kellene tanítani fiúnak és lánynak, hogy a "nem" szó mit jelent pontosan és hogyan használják! ( csak csendben halkan jegyzem meg, hogy az elvakult feminizmus zsákutca, vagy ha vezet is valahova én nem szeretnék odajutni... )
Egy fiatal lány magára találásáról szól ez a film. Sok hasonlót láttam már jobbat és rosszabbat is. A lány aki Lady Bird-nek nevezi magát teljesen normális családban él, Sacramentoban. Katolikus iskolába jár, tanulás mellett dolgozik és az az álma New Yorkba megy egyetemre... A család pénzügyi helyzete nem túl stabil, erről elég sok szó esik. Lady Bird és az anyja sokat vitáznak, veszekednek, de ez is teljesen normális keretek között zajlik, ráadásul ott a papa villámhárítónak... A legjobb barátnő is édes. És vannak fiúk is persze... Tetszett, hogy egy teljesen normális család a kiindulópont, nincs hátrányos helyzet, lelki törés és szerencsére nem is milliomos, piálós, drogos, medencés, okostelefonos tinédzserek a szereplők, tetszett a cseppet sem szemellenzős egyházi iskolai légkör, tetszett a valahova tartozás erős motívuma, ami végig kíséri a filmet.... Mégsem sikerült közel kerülnöm, valami hiányzott, talán a karakterek nem olyan közvetlenek, vagy a túl sok mondanivaló csúszott el a felszínen....
Nem is akartam megnézni! Arra gondoltam megint egy szürke, politikai film, egy karizmatikus figuráról, ami nem a magamfajta muglinak készült, sokkal inkább a díjakért felelős hozzáértőknek!. És nem így van! Gyönyörűen megcsinált film! A történet Churchill megválasztásának napjától indul és csak pár napot ölel fel. Ezt a rövid időt láthatjuk felpörgetve. Magánéletéből néhány megkapó mozzanatot, politikai ellenfeleivel való csatározást, kimért részleteket dacos, makacs természetéről, hihetetlen munkabíró képességéről, megfontolt nehéz döntésekről... A film egy csoda. A komor, már-már sötét hangulat tökéletesen vizionált, a cselekmény végig leköti a nézőt, ha éppen mégsem történik semmi, akkor olyan képeket láthatunk, hogy tátva marad a szánk ( az esőben álló Churchill...). A szereplőgárda sem elhanyagolható tényező, élükön a jó öreg Gary Oldmannel...
Martin McDonagh megint helyrerakja az embert... Brudge és a pszichopaták után ez a film is reményt keltett bennem, tiszta paradoxon, de így van! Itt sincsenek mindenre képes szuperhősök, robotok, se számítógépes szuperkütyük, se vibránium pajzs sőt még kalapács sincs, mégis ezek a karakterek olyan emberi tulajdonságokat vonultatnak fel, melyek talán még fellelhetőek, előhozhatóak, ha egymás felé fordulunk.... Egy tragédia körül játszódik a történet, egyszerű, hétköznapi emberekkel. Egy fiatal lány megerőszakolásáról és megöléséről van szó. A tettes nincs meg, így szép lassan feledésbe merülne az ügy. A lány anyja azonban nem hagyja, hogy félretegyék, olyan tervet eszel ki, hogy mindenki szembesüljön a tragédia részleteivel, nap mint nap... Sok akadályba ütközik, szinte mindenki ellene fordul (néha még a néző is), de nem hagyja magát és ebben a rohadt elszántságban van valami megkapó, amitől nem lehet szabadulni... A helyi rendőrség nincs a helyzet magaslatán, bár a rendőrfőnök nem rossz ember, humora is van...mégsem tud sokat tenni az ügyben, felbukkan a volt férj, akiről rögtön kiderül mennyire agresszív, mégis inkább sajnáljuk mint utáljuk, a meggyilkolt lány testvére, akinek talán a legnehezebb mindezt feldolgozni, egy rasszista rendőrtiszt, aki erőszakosságát nem bírja féken tartani és a mamikája, akivel együtt él, egy törpe, aki odavan Mildredért....Nagyjából ennyi...
Valami könnyed horror sztorira számítottam... Hát nem az. Egy fiatal pár életébe pillantunk bele, akikről szinte semmit sem tudunk... Aztán a fiú meghal és a továbbiakban ( a film legnagyobb részében) klasszikus szellem-lepedőben álldogál a ház valamelyik sarkában... Sajátos időutazásba cseppenünk és "szellemszemmel" látjuk ezután a világot, hol a messzi múltban, hol a jövőben járunk.. és szép lassan kibontakoznak az okok és miértek. A válaszok azonban szinte megfejthetetlenek... Nagyon kevés esemény, nagyon kevés párbeszéd ellenére a mondanivaló mégis érdekes és valamiért a film végén nem hagyja nyugodni az embert... Már ha akad, aki rajtam kívül végig bírja nézni!
Egy kedves emberi történet a még élhető és érthető huszadik századból. Igazából egyfajta tiszteletadás ez a huszadik századi nők előtt. És aki mindezt elmeséli egy igazi bennfentes, egy fiú, aki éppen a felnőtté válás küszöbén áll, anyjával él, de nem egyedül. Velük lakik Abbie, a szabadelvű fotográfus aki éppen méhnyakrákból lábadozik, és William a csendes ezermester, aki a férfivonalat képviseli. És Julie, aki ugyan nem velük él, de az éjszakákat szinte mindig Jamienél tölti és elmeséli az éppen aktuális szerelmi kalandjait... Akár egy rendhagyó család. Az anyának mégis az az érzése támad, nem tud a fiának elég segítséget, példát, tapasztalatot átadni és segítségül hívja lakótársait, mutassák meg a fiúnak saját nézőpontjukból a világot.... Így hát Abbie elviszi magával az éjszakába és beavatja a flörtölés rejtelmeibe és a feminizmus alapjaiba. William nem igazán tud vele szót érteni inkább az édesanyját próbálja a fiúhoz közelíteni ( az a tánc a szobában, rendkívüli...). És persze Julie, aki nagyon jól ismeri ezt az édes srácot... Azt hiszem így kellene felnőni! Itt persze nincs meg a hagyományos család modell, de ezek az emberek egymás felé fordulnak, törődnek egymással, beszélgetnek és ezért nagyon-nagyon jól ismerik egymást.
