A zenével tudnám összehasonlítani: amikor nagyon boldognak érzem magam szívesen hallgatok valami nagyon szomorú, melankolikus dalt, amikor valami nincs rendben inkább csihi-puhi, felrázós zene kell... A szomorú történetek/dalok tovább velem maradnak és többet kapok tőlük, mint vidám társaiktól, de ez sok volt. Már a gyerekkori részeknél elkapott a kétség, ilyen ember-példányok nincsenek, mi lesz ebből? Kíváncsivá tett. De ahogy haladt a történet, egyre rosszabbul éreztem magam. Gondolom ez volt a cél! Vártam a fordulatot, de ez csak még fájdalmasabb lett. A végét pedig, az utolsó 15 percet nem kellet volna megnéznem! Mert ott már nagyon-nagyon hiányzott valami. Egy aprócska remény, egy pici emberi melegség...
never let me go- ne engedj el 2010
író: Kazuo Ishiguro - van úgy az olvasó/néző/hallgató, hogy úgy érzi pontosan érti/érzi az írót, költőt, zenészt, szinte egy hullámhosszon vannak és van úgy, hogy nem megy, hiába tartja sokra, egyszerűen nem működik....
rendező: Mark Romanek
szereplők: Carrey Mulligan - tökéletes a játéka, Keira Knightley -a csapból is ő folyik sajnos, kicsit túlkoros is a többiekhez, de azt kell mondjam rendben volt, Andrew Garfield -megint egy tehetséges fiú ...
hasonló film: a repo man-végrehajtók 2010, jutott eszembe, mert hasonló az alapötlet, persze ez egy akciós, véres, sci-fi , mégis... és itt van egy csepp remény...
ajánlás: akik nem félnek a szomorú filmektől
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése