Keresés ebben a blogban

2013. január 29., kedd

volt egy tánc


Ez a film, sokkal több kérdést tesz fel, mint amennyire válaszol, újra és újra rácsodálkoztam, jé van még valaki a világon aki így gondolja??!! Véget ért és csak ültem bambán, mert nincs recept, nincs logika, nincs megoldás... Egy lány találkozik egy sráccal, és rádöbben, hogy nagyon vágyik a szerelemre, erre a szerelemre. A történet nagyon sablonosnak tűnhet, mégsem a szokásos nyafogós, buta barátnőkkel és lelkes barátokkal tűzdelt szakításos sztori. Ez a különbözőség adja a film erejét. Az első talán legmeglepőbb az ilyen témában jártas nézőnek, a várakozás, nem a szex a főszereplő, (jé!) vagy a főok a szakításra (még egy jé!) nem is erre van kihegyezve a történet.
Nincs megcsalás a szó szoros értelmében. Nagyon lassan, egymáshoz sem érve várakoznak.... Bár a martinis jelenet szerintem olyan szenvedélyes, hogy bőven felér bármilyen szexjelenettel! A szereplőket pedig nem lehet nem szeretni, mindhármukat.. A lány nagyon kapaszkodik eddigi életébe, megfogalmazhatatlan kétségbeeséssel már-már erőlteti ezt a kapcsolatot. A férj pedig a megszokott életét szereti, amibe Margó is beletartozik, szereti, de nem érti és talán pont ezért tudja elengedni... A szomszéd pedig, az a férfi akinek piszok nehéz ellenállni. Az ismerkedés is nagyon más, a beszélgetések, mozdulatok, séták, körhintázás! már-már romantikába torkolhatna, de nem... Elkezdünk mosolyogni egy-egy tüneményes jeleneten, de ezek a jelenetek sem felhőtlenek, mindig kapunk egy kisebb, nagyobb pofont a végén: a családi összejövetel, ahol a tesók egymást püfölik és cikizik, de aztán előbukkan a gyerek téma, később pedig az alkoholizmus, vagy a vizi-aerobik, ami nagyon vicces, főleg az oktató cukorfalat, de a zuhanyzóban már semmi illúziónk nem marad.... a riksázás pedig az erőltetett évfordulóval ér véget...
Könnyen arra a megállapításra juthatunk, hogy ez egy választás a régi/biztonságos és az új/ismeretlen között. Nekem viszont az az érzésem ez a férj sosem volt szenvedélyes, spontán, eleven, mindig ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott és kedves volt. A lány annak idején, talán pont ezért választotta... Most is választ....A vége pedig, hogy nincs vége.....

Take This Waltz - volt egy tánc 2011
rendező: Sarah Polley - kivételes tisztánlátása a szerelemben, emberi kapcsolatokban...Nem ad magyarázatot, egyszerűen elénk tárja a lehetőségeket... mintha azt mondaná, nesze nektek!
zene: Jonathan Goldsmith nevét dícséri a válogatás: Feist, The Buggles,Foo Fighters és természetesen Leonard Cohen csoda szép dalával...
szereplők: Michelle Williams - tökéletes választás, természetes bája beragyogja a filmet.. Seth Rogen -egy édes nagy mackó... Luke Kirby - az új szerelem megtestesítője....
kedvenc rész: a már említett martinizás viszi a prímet, de a körhintás jelenetek is magukért beszélnek, a lány csirkés kifakadása, az ablakon keresztüli békülés, az uszodai zuhanyozó könyörtelen képei és szavai....
hasonló: blue valentine keserédes története, és az élet nélkülem, nem könnyű történetek!
ajánlás: régi kapcsolatban élőknek, új kapcsolatban élőknek, szerelmeseknek, egyedülállóknak, boldogoknak és boldogtalanoknak....

2013. január 22., kedd

Skyfall

tudom nem ő a James, de...
Most, hogy már lecsengett a 007-es őrület,  rászántam magam és megnéztem. Igen, minden tökéletes, a történetvezetés, a kötelező, lenyűgöző akrobatikai mutatványok, fegyverek kavalkádja, autók összetörése, informatikai talányok, gyönyörű nők, nem lehet belekötni, minden klappol. Az érzéketlen bevezetőből kiderül nem vagyok Bond rajongó, akkor meg mi a fenének írok róla? Mert ennek ellenére minden tiszteletem az alkotóké, talán az egyetlen olyan történet, ami hű marad a hagyományokhoz, megőrizte azt az alapot amit még 1962-ben!!! kezdtek el elődei.  Közben pedig mégis halad a korral. Imádom a jól kidolgozott párbeszédeket, a tökéletes karaktereket, a kellemesen csípős angol humort és a Nő-csábítás technikáit ( talán ez változott meg a legkevésbé). A történet majdnem mindig ugyanaz le kell győzni a rosszfiúkat, és ezt csak James tudja véghezvinni, mi pedig drukkolunk neki, amikor már huszonötödször kel fel a halál bugyrából, akkor is!

Skyfall - 2012
rendező: Sam Mendes -sokoldalúságát bizonyítják filmjei: amerikai szépség, szabadság útjai, a tűz martaléka, továbbállók..
zene: Adele dala nekem nem igazán jön be, gyönyörű hangja van, de valahogy mégsem passzol, a filmben fel-felcsendülő jól ismert zene viszont klassz...
szereplők: Daniel Craig - felnőtt a feladathoz, nemcsak Bondként állja a sarat: ellenállók, álmok otthona, tetovált lány... Judi Dench - tökéletes, mint mindig... Javier Bardem - a gonoszként is lenyűgöző,  Ralph Fiennes - a beskatulyázhatatlan... Ben Whishaw - az édes parfümös... és a gyönyörű nők: Bérénice Marlohe, Naommie Harris.
kedvenc rész: a sanghaji jelenet a reklámfényekkel, sejtelmes árnyakkal az irodaépületben tényleg klassz volt,
hasonló: az előző összes :-)
ajánlás: a célközönség meghatározhatatlan, egyetlen embert sem hallottam akinek nem tetszett!

2013. január 19., szombat

cafe de flore

Jó egy éve láttam a bemutatóját, fel is írtam magamnak a címét, de aztán nem találtam rá egészen mostanáig. Tök véletlenül akadtam rá a  tv csatornákon zongorázva, elsőre csak egy kis részt csíptem el belőle, de másodszorra sikerült megnéznem egészben. Két, három, sőt négy szálon fut a film. Az első egy menő, befutott disc-jockey, két lánya van egy nagyon fiatal, szexi barátnője. Lassan bontakozik ki a múlt: alkoholista volt és húsz év után vált el, így akarta megváltoztatni az életét, talán ezért van mindig valami szomorúság, melankólia, elégedetlenség benne... A visszaemlékezéseiből ismerjük meg a fiatal énjét, az első szerelemét..., az elhagyott feleség története, a fájdalma, a nagyon különös álmai ( vagy ha úgy tetszik látomásai ) És a legszebb történet, a Down kóros fiú és anyukája. Ez a kapcsolat, ez a szeretet már-már zavarba ejtő, olyan túláradó érzelmekkel szembesít, hogy nem tudjuk, kinek is van nagyobb szüksége a másikra?! Gyönyörűen megkomponált történet, az átmenetek, a képek, a jelenetek, minden a helyén. A zene, ami szinte összekapcsolja egymásba ölti az eseményeket, telitalálat! Vanessa Paradis és a többiek pedig felejthetetlen alakítást nyújtanak!

café de flore - 2011 kanadai-francia
rendező és forgatókönyv: Jean-Marc Vallée
zenei kavalkádot Lucie Bourgouin biztosította, nagyon hatásosan!!!!
szereplők: Vanessa Paradis - nem értékeltem kellően sem a szépségét, sem a tehetségét, mostantól az utóbbira biztosan odafigyelek! a gyönyörű ( és nagyon szimpatikus ) Heléne Florent - az elhagyott feleség szerepében, Evelyne Brochu - a csöppet sem butus szőke, Kevin Parent - a Férfi! - és a kisfiú is említést érdemel az édes mosolyával.....
kedvenc rész: a férfi visszaemlékezései nagyon tetszettek, az egyetlen rész, ami nem hiányzott: a jósnő, vagy látó mit tudom én?!, azt hiszem e-nélkül is érthető lett volna minden....
hasonló: valamiért az Anna Karenina jutott eszembe??!!
ajánlás: ez egy fájdalmas, cseppet sem szórakoztató, tökéletes film!

2013. január 17., csütörtök

Golden Globe

Megnéztem a díjkiosztót, nem mintha annyira érdekelt volna, egyszerűen nem tudtam aludni…
Azt előre le kell szögeznem, nagyon szkeptikus vagyok, egy cseppet sem érzem helyesnek, igaznak, elfogulatlannak ezeket a puccparádékat. Tulajdonképpen a filmekről nem sok szó esik, inkább a sztárokról, csillagokról, csillagocskákról, hullócsillagokról, (akárcsak a politikában), a lényeg valahogy eltűnik. Persze nem tudom, hogy lehetne a "legjobb” kategóriákat jutalmazni, ha egyszer nincs objektivitás, a filmszakmában sem. Talán kár is versenyeztetni, még összehasonlítani is vétek mondjuk egy vígjátékot és egy musicalt vagy egy történelmi filmet egy thrillerrel. És ha már itt tartunk, kategorizálni sem kellene olyan bőszen: romantikus, életrajzi, dráma…. A nézettségi mutatók és bevételek pedig már-már szégyenletesek az emberiségre nézve, nem hogy mérvadók lennének. Nem tudom van-e még a világon filmben utazó, aki ezt komolyan veszi?  
Egy-két leg tőlem:
az első le(g)döbbenés:  Dennis Quaid – szinte alig felismerhető arca?
a legcsinosabb hölgy: Jennifer Lopez – tökéletes
a legcsúnyább hölgy: Lena Dunham…. – nem csúnya, csak nagyon rosszul választott ruhát és hozzávaló cípőt, amiben járni sem tudott….
a legsármosabb pasi: Hugh Jackman – és mellette nagyon szimpatikus is a kis nevető ráncaival és egyáltalán a korával!!!
és itt jön egy gondolat: néztem a díszes társaságot és arra gondoltam, a férfiak sokkal szebben öregszenek, mint a nők ( nem mindenki persze, de mégis…)
a második legsármosabb pasi: Jeremy Irons – igen, az előző megállapítást igazolja, még mindig nagyon jól néz ki közel 65 évesen
a legszimpatikusabb hölgy:  Helen Mirren, aki nem fél a ráncaitól ( 68! ), csodaszép a Last Station című 2012-es filmben is...
a legcsúnyább férfi: egyértelműen Tarantino, nem csak a megjelenése, a stílusa is taszít…
a legnagyobb meglepetés: a nyomorultak díjai, azt gondoltam ez nem lesz túl nyerő, egy klasszikus, amit számtalanszor feldolgoztak, mégis érdekli  az embereket….
a legnagyobb félelmem: megláttam Mel Gibsont a sűrűben és végig attól féltem valami balhét fog csinálni…
a díj aminek legjobban örültem: Ben Affleck díja, mennyi idő is telt el a good will hunting óta….
a legfurcsább, titokzatosabb férfi: Leonardo Di Caprio – mint egy kívülálló, teljesen egyedül ebben a kavalkádban. Alakításai jobbak mint valaha: Django, Nagy Gatsby…, pont ezért nem kap még jelölést sem :-)
a legtöbbször látott férfi: hát persze, hogy George Clooney??
 
 

2013. január 10., csütörtök

rómának szeretettel

Mindig nagy várakozással ülök le egy új (vagy még nem látott régi ) Woody film elé. Olyan ember, férfi, aki biztosan halálra idegesítene a hétköznapokban, de így a filmvásznon keresztül el tud varázsolni. Így volt ez most is. Talán kell hozzá Róma és a hibátlan színészek is, de nagyon könnyedén sikerült ráhangolódnom. Woody szemüvegén át nézni a világot, az embereket nagyon szórakoztató és tanulságos is. Rómát kapjuk az amerikai turista lánnyal, aki már-már sablonosan beleszeret egy római fiatal ügyvédbe, szüleiket akik között ott van a jól ismert Woody karakter, kicsit öregebben, de még mindig sok mondanivalóval..., egy vidéki, fiatal párral akik a boldogulást és a boldogságot keresik a fővárosban, közben pedig fellini-szerű bonyodalmakba keverednek mindketten, és az amerikai egyetemistákkal, akik keresik önmagukat, átélik a szerelem határait, ugyanazokat a hibákat? vétik, mint generációk óta mindenki, hiába kapnak egy kis segítséget ( Alec Baldwin, bár az embernek az az érzése, hogy nagyon szívesen éli át újra ezt a románcot és csak ímmel-ámmal ellenkezik... ), hétköznapi római családdal, ahol a családfő egyik napról a másikra híres és felkapott lesz, majd ugyanilyen hirtelen visszahuppan megszokott életébe... Ezek a történetek külön-külön is megállják a helyüket, nincs nagy összekuszálás, vagy egymásba fonódás, mégis egy teljes egész. A film befejezése sem sablonos, nincsenek tanulságok (vagy mégis?), megoldások, zajlik az élet megy a maga útján, felsorakozik a zenekar a spanyol lépcsőn, zsibongó római este...

to rome with love - 2012
rendező, forgatókönyvíró: Woody Allen  - nagy-nagy tisztelettel bánik elődeivel, az olasz kultúrával, emberekkel....
szereplők: Judy Davis - telitalálat, Alison Pill - nekem a párizsban jobban tetszett, Ellen Page - favorit! Penelope Cruz - pontosan eltalálta a figurát, nem játszotta túl, csúcs!, Greta Gerwing - nagyon szimpatikus csaj..., Alessandra Mastronardi - a gyönyörű olasz lány,  Flavio Parenti - Michelangelo - nem találtam semmi erőltetett sztereotípiát... Roberto Begnini - a gesztikulálás főistene, Alec Baldwin - kis kiábrándultság után újra ragyogónak találtam... Fabio Amiliato - a gyönyörű hangú tenor,  és feltűnik egy rövid jelenetben Ornella Muti, aki még mindig gyönyörű.... Jesse Eisenberg - ez a kapkodó, hadaró srác nagyon rendben van...
kedvenc rész: talán Sally-Jack-Monica-John hármas-négyese tetszett a legjobban...
hasonló: férfit látok álmaidban
ajánlás: minden út Rómába vezet...