Egy családi filmet mindig elfogultan nézek, ez van! Nem tudom úgy elengedni a képzeletemet, mint egy krimi, horror vagy fantasztikus filmnél, egyszerűen ahol gyerekek sorsa a tét, ott általában kijön belőlem az anyafarkas... Ebben a történetben is ez a helyzet, nem tudtam elszakadni attól a gondolattól, hogy mi lesz ezekből az édes, őszinte kislányokból, vajon mennyire lesz normális életük ilyen gyerekkor után, vajon milyen férfit választanak majd??? Mert itt van ez a beteg, deviáns, minden szabályt felrúgó, ugyanakkor nagyon impulzív és vicces apuka, aki egyszerűen kiszámíthatatlan és telis-tele van szeretettel... Azt, hogy ő miért is lett mániákus depressziós, csak apró szösszenetekből tudjuk meg: a dédimamánál tett látogatásnál, amiből kiderül, hogy mindent a pénzzel szeretne megoldani, vagy a szülőkkel folytatott megbeszélés/vita, amiből pontosan kiderül, mennyire magukra vannak utalva... Anyukának pedig piszok nehéz dolga van, a rossz és még rosszabb közül választhat. Viszont teljesen őszintén beszél a lányaival, az apjuk betegségéről és minden másról is... Így a lányok is durván őszinték, ez volt a legüdítőbb a filmben. Annyira utálom a sok himi-humit és hazugságot... És ez a szókimondás hagy az emberben némi reményt, hogy igen talán ilyen habitussal, ilyen életigenléssel van jövőjük....
infinitely polar bear - életünk apuval ( a magyar címadók megint kitettek magukért) 2014
rendező, forgatókönyvíró: Maya Forbes - valami van...
zene: Theodore Shapiro - jó kis zenék....
szereplők: Mark Ruffalo - Cameron, szinte bármit el tud játszani, itt ebben a filmben pedig végre meg is mutatja!!! imádom a mosolyát! Zoe Saldana - Maggie, nemcsak gyönyörű, de határozottan tehetséges is... Imogene Wolodarsky - (a rendezőnő lánya,) a nagylány és Ashley Aufderheide a kissebbik - le a kalappal...
kedvenc rész: gombaszedés, séta, kosarazás....
hasonló:
Blue Valentine, Napos oldal ( bár itt nincs gyerek), a gyerekek jól vannak....
ajánlás: elfogultan és elfogulatlanul is..... és nem vígjáték, ha ez eddig nem derült volna ki...
Egy családi filmet mindig elfogultan nézek, ez van! Nem tudom úgy elengedni a képzeletemet, mint egy krimi, horror vagy fantasztikus filmnél, egyszerűen ahol gyerekek sorsa a tét, ott általában kijön belőlem az anyafarkas... Ebben a történetben is ez a helyzet, nem tudtam elszakadni attól a gondolattól, hogy mi lesz ezekből az édes, őszinte kislányokból, vajon mennyire lesz normális életük ilyen gyerekkor után, vajon milyen férfit választanak majd??? Mert itt van ez a beteg, deviáns, minden szabályt felrúgó, ugyanakkor nagyon impulzív és vicces apuka, aki egyszerűen kiszámíthatatlan és telis-tele van szeretettel... Azt, hogy ő miért is lett mániákus depressziós, csak apró szösszenetekből tudjuk meg: a dédimamánál tett látogatásnál, amiből kiderül, hogy mindent a pénzzel szeretne megoldani, vagy a szülőkkel folytatott megbeszélés/vita, amiből pontosan kiderül, mennyire magukra vannak utalva... Anyukának pedig piszok nehéz dolga van, a rossz és még rosszabb közül választhat. Viszont teljesen őszintén beszél a lányaival, az apjuk betegségéről és minden másról is... Így a lányok is durván őszinték, ez volt a legüdítőbb a filmben. Annyira utálom a sok himi-humit és hazugságot... És ez a szókimondás hagy az emberben némi reményt, hogy igen talán ilyen habitussal, ilyen életigenléssel van jövőjük....
A csupa szépséget, vidámságot sugárzó cím éppen az ellenkezőjéről mesél nekünk. Egy munkanélküli baráti, vagy inkább sorstársi társaságról, akik minden hétfőn (és máskor is) egyikük kocsmájában iszogatnak és beszélgetnek a közel sem boldog életükről... Ezek a negyvenes, ötvenes férfiak nehezen boldogulnak a rájuk szakadó semmittevéssel, és feleslegesség érzésével, és ki-ki a maga módján birkózik meg vele.... A legidősebb Amador, gyanúsan hallgatag és túl sokat iszik, de csak későn tűnik fel a barátoknak, hogy valami nem stimmel... Az édes Lino folyton állásinterjúkra jár, ahol rendre a fiatalabb munkaerőt választják... Jose talán a legfrusztráltabb, úgy érzi az egész világ ellene fordult... Santa pedig a társaság szószólója valahogy elfogadja ezt az egészet úgy ahogy van, s gyaníthatjuk, hogy pontosan ugyanígy élte az életét, amikor munkája volt.... Kemény téma, mégis jó volt nézni, nem csöpögősen szomorú, inkább kellemesen mosolyogtató.. A vége pedig( bár nem akartam, hogy vége legyen) szenzációs....
Teljesen hétköznapi történetből, egy feszültségekkel, hazugságokkal teli dráma születik. Ahmad négy év után Párizsba látogat, hogy felesége kérésére elváljanak. Marie már egy másik férfivel él, és szeretne újra férjhez menni... Egyfajta megerősítést vár Ahmad részéről, ami teljesen érthető, hiszen Ő az egyetlen szereplő ebben a filmben, aki megérdemli a bizalmat.... Lassan ismerjük meg a körülményeket, nehezen nyílnak meg az érintettek és ahelyett, hogy minden világossá és egyértelművé válna, inkább egyre jobban bonyolódik és összezavarodik... Mindenkinek külön-külön története van, nehéz elfogulatlannak maradni...
